Mesék

Képtalálat a következőre: „gyerek rajzok”

Képtalálat a következőre: „gyerek rajzok”

Képtalálat a következőre: „gyerek rajzok”

Képtalálat a következőre: „gyerek rajzok”

Bence mesék

BENCE ÉS A KÉT SÁRKÁNY

A meleg sem tudta leállítani Bence rohangálását. Folyton rá kellett szólni, ne mássz fel, ne borítsd ki, ne nyúlj hozzá és így végtelenül és folyamatosan.
– Ez mi? – kérdezte Bence és nézte a kerámia mesevárat. Barna falak, zöld tető, ablakok, erkély és tornyok.
– Varázskastély. – kapta a gyors és mogorva választ. – Benne sárkány, olyan sokfejű.
– Na és az mikor repül? – faggatózott tovább, megfeledkezve minden másról. Mivel nem kapott választ szökdécselni kezdett, körbe az asztalnál majd a nappali következett és megállt a varázskastélynál. Bedugta ujját az egyik ablaknyíláson és az arcán gúnyos mosoly jelent meg. – Nincs is sárkány! – Bence újra kezdte a szökdécselést, de most énekelt is. – Alszik a sárkány! Alszik a sárkány! Lusta a sárkány! Gyáva a sárkány!
– Nincs otthon. – kapta Bence a magyarázatot. – De a varázsló, az lehet, hogy otthon van.
És kezdődött elölről a szökdécselés, a mondókák, csak most a varázsló volt lusta és gyáva és a varázsló aludt.
Kaján mosoly múltával Bence fáradtsága erősödött, álmosnak érezte magát, csendben bement a hűvös szobába és a gondolatai, míg az álom engedte, arról szólt, hogy van-e varázsló vagy sárkány. Még félig álmában érezte, hogy egy kéz betakarja, de már az álom messzire repítette.

Szivacs virágok borították a rétet, pillangók játszottak a napsütésben, színes darazsak keresték a legjobb virágnedveket. Bence nézte és csodálatát az erdőből hallatszó madárdal fűszerezte. Mosolya csak akkor tűnt el, amikor megérezte, hogy Kamilla, a fehér macska dörgölődik a lábához. Morcos lett, de a megjegyzés, ami készülődött benne, nem fogta vissza.
– És hol van a Nagyfülű? – kérdezte Bence.
– Leráztam. – büszkélkedett Kamilla.
A színes virágok körül egy vékony, de szemtelen hang szólalt meg.
– Csak szeretted volna. – Nagyfülű, a kis spániel kutya bújt elő, arcán vigyor. – Csak az őseimet keresem, a farkasokat. – elgondolkodott. – Meg téged meg kell védjelek. – szólt Bencéhez.
– Ez hasonlít egy farkasra?! Ha-ha-ha. Akkor én vagyok Hamupipőke unokahúga. – Kamilla idegesen nevetett.
– Te ahhoz már olyan öreg vagy, mint a mesékben az országút. – nyelvelt vissza a Nagyfülű.
Kamilla puha mancsával nagyot csapott Nagyfülű fejére, aki begurult a mezei virágok közé. Mikor kidugta a fejét a szokásos vigyor volt az arcán.
– Ne marakodjatok! Ha már itt vagytok, együtt megyünk meglátogatni a barátaimat.
– Kik ők? – kíváncsiskodott Nagyfülű.
– Még ezt se tudja. – gúnyolódott Kamilla.
– Akkor mond, hallgatom. – és Nagyfülű várta Kamilla válaszát.
– Elfelejtettem. – mondta a fehér macska, zavartságát hangos torokköszörüléssel palástolta.
– Ha nem fejezitek be, haza is mehettek. – dördült rájuk Bence, és már az erdő szélén jártak. Sikongatásokra lettek figyelmesek. – Ők is a barátaim.
Apró nyuszik kergetőztek, bújócskáztak, közben olyan dobhártya repesztő sikítások hallatszottak, hogy Bencének fejfájása lett.
– Nem bírok velük. Ezerfelé futunk. Az uram meg edz, edz és edz, bajnok akar lenni. – Boris a nyúlmama panaszát a sok kis nyuszi kiabálása akasztotta meg, hogy ők is bajnokok akarnak lenni. – Érted te ezt? – kérdezte, amint újra szóhoz jutott. – Célba dobó bajnok, ahelyett, hogy azzal foglalkozna, amihez ért.
– Mi futni fogunk. – kiáltotta az egyik nyuszi kölyök. És már versenyre hívták Nagyfülűt.
A csendet kihasználva, míg távol volt a csapat, a rét túloldalán Bence faggatni kezdte Boris mamát.
– Ki járt ma erre?
– Ki járt volna. – mondta Boris mama, még nem múlt el a keserűség belőle.
– Én is azt kérdeztem. – mondta Bence.
– A barátainkat keressük. – toldotta meg Kamilla macska.
– Ha arra a nagy melákra gondoltok, arra mentek. – mutatott az erdő belseje felé.
– Mentek? – kérdezte Bence. – Gorgiász vagy Mimóza?
– Mindkettő. – válaszolt mérgesen Boris mama és figyelte a közeledő csapatot, meg leghátul Nagyfülűt, ami kis büszkeséget adott, mert ügyesek az ő kicsinyei.
– Akkor mi indulunk. – mondta Bence.
– És Gorgiász vállán ült Mimóza, de a morgolódása idáig hallatszott. – és utánozta nyafogva. – Minek nekünk elvegyülni ebbe a népsége, meg kibírhatatlan ez a nyüsszögés. Ha én manó lennék, és örökké egy óriás vállán üldögélnék, nem kényeskednék. – és már elfordult tőlük a nyuszikat intette rendre. Bencéék nem is hallották, hogy még közben szidja Gorgiász csámpás járását, aki majdnem rálépett az egyik nyulacskára.
– Miért nem szereti a barátainkat? – kérdezte Kamilla.
– Az én barátaim. – javította ki Bence.
– Akkor a tiédet? – kérdezte most Nagyfülű.
– Gorgiász, az óriás, áldott szíve van. Mimóza, a manó kicsit morgós, de ő se rossz, csak a természete olyan furcsa. Ők meg ketten jó barátok. – Bence magyarázata után csendben mentek.
A madárzsivaj erősödött, ahogy beljebb mentek, az erdő egyre jobban mutatta az életét. A fák lombjai között madarak játszottak, a mókusok ropogtatták a tobozokat a harkályok keresték a fák odvas részeit, hogy a gyógyulást segítse.
– Bence főnök, a fejedre szállt egy madár! – kiáltott Nagyfülű.
– Tudom. Énekes rigó. Ő az énekes madarak fő énekese. – szólt Bence. – Úgy énekel, mintha fuvola szólna, és sok madárhangja szólal meg a dalában. – és elhallgatott, mert most a vállára szállt egy dolmányos varjú, aki nem károgott, a cserregést próbálta utánozni.
– Fogd be! – ordította Kamilla. – Ez sérti a fülemet.
– De azért ugye nem falod fel. – kérdezte egy nádi poszáta, aki Bence másik vállára szállt.
– Ők nem esznek madarat. – szólt mérgesen Bence. – Az udvarunkban játszhatnak a rigók és cinegék.
A madarak éljeneztek és bemutatták a repülési technikájukat, a kakukk a nevét kiabálta, egy macskabagoly vihogott, a fülemüle csattogott és a rigók kórusban énekelték Bence kedvenc dalát, a

A búbos banka egykedvűen üldögélt, pu-pu-pu-pu mondta vígan, csak úgy magának. Amikor elcsendesedett a sereglet büszkén ugrált Bence elé.
– Hírt hoztam. – mondta a búbos banka.
– Az más madár feladata. – szólt egy vetési varjú.
– Ostoba repedtfazék hangú tollas szörnyeteg. – ezt nyugodtan mondta a búbos banka. – Én tudom, akinek húsz neve van.
A madarak a vitára elcsendesedtek. Egy vékony hang mondta, mire a madártársaság nevetni kezdett.
– Hallhatnék belőle egynehányat!
– Mert jobb vagyok hírhozónak, mint a postagalamb, tessék. Babuta, daduk, dutka, pokloncza, szalakóta. – és az utolsó névnél már fel is emelkedett és eltűnt a lombok között.
– Nem mondta a hírt. – csodálkozott Nagyfülű.
– Mégse felel meg az új feladatának. – jegyezte meg a nádi poszáta.
– Te ezt nem tudhatod. Egyébként is, mit keresel itt az erdőben. Maradjon nádi poszáta a nádasban. – és kakukk röhögését a többi madár is átvette.
– A hírt akarom! – kiáltott Bence.
– Nem tudod? Már mindenki erről beszél a réten, erdőben, fán és hegyen-völgyön. – mondta a dolmányos varjú. – Siess a varázslóhoz!
A fák lombjától nem látták a varázslókastélyt, de éktelenül síró és ordító hang állította meg őket.
– Kell az nekünk? – mutatott Kamilla a hang irányába.
– Most egyetértek. – csatlakozott gyorsan Nagyfülű.
– Mily nagy az egyetértés. – korholta őket Bence. – Umbulda, a varázsló a barátom, és ha bajban van, én segítek neki. Aki nem akar, el is mehet!
Futni kezdett, csak a varázskastély kapujában állt meg. Kamilla és Nagyfülű mögötte néztek rá, még lihegésüket is visszafogták.
– Itt vagyunk. – mondta Kamilla. – Mi ez az otromba ordítás? – intett a vártorony felé, ahonnan időközönként jött a hang. Umbulda minden sírás és nyüszítés után erőt gyűjtött, hogy hangja messze szárnyaljon, hadd értesüljön mindenki az ő nagy bajáról.
– Bemegyünk? – kérdezte Nagyfülű.
– Ha már itt vagyunk. – mondta Bence.
Ebben a pillanatban nyikorogni kezdett a kapu. Lassan nyílt, a nyíláson megjelent egy álmos arc, Samu volt, Umbalda segédje.
– Na, még csak ti hiányoztatok. – mondta.
– Segíteni jöttünk. – mondta sértődötten Kamilla és a hátán felállt a szőr.
– Gyertek! – intett Samu unottan és abban a pillanatban Umbulda hangja követelte segédjét. – Na ezt hallgatom napok óta.
És ezt hallgatták a kistoronyban a baglyok is. Az öreg kuvik most is megébredt.
– Ez az ostoba varázsló. – dörmögte. – Miért ordít ily rettentően. Nem hagy aludni. Ti se tudtok pihenni. – szólt a három kis bagolyhoz.
– Nem biza. – mondta az egyik.
– Nem bizony. – javította ki az öreg és szemrehányóan nézett, már amennyire egy bagoly tud nappal szemrehányóan nézni.
– Mi a probléma Benő mester? – kérdezte egy másik kis bagoly a lehető legudvariasabban.
– Hallhattátok. Világgá kürtölte. Elvesztette a varázserejét. – és Benő mester próbált visszaaludni. De az ordítás jött és a mester morgolódása is.
– Szóljunk neki? – kérdezte a harmadik kis bagoly.
– Csend legyen! Legalább ti hallgassatok. Mi éjjeli madarak vagyunk.
– Nem halálmadarak? – kérdezték a kis baglyok.
Benő mester folytatta.
– Éjjel gondolkodunk, élünk és nappal aludnunk kéne.
– És mitől éjjeli edény az éjjeli edény?
– Ostoba! – horkant fel Benő mester.
– Talán a gondolkodása… – de elhallhatott a kíváncsiskodó, mert egy könyv repült felé.
– Hogyan lesz ezekből tudós bagoly? – halkan mondta az öreg kuvik, de mindenki hallotta.
Lenn, Umbulda varázsszobájában már összegyűltek ismerősök és barátok. Bencéék csodálkozva nézték a sok cilindert, varázsládákat, régi titokzatos könyveket és bezárt, nehéz ajtajú szekrényeket. Mennyi titkos dolgot rejtenek. De Umbulda siránkozása nem hagyta, hogy képzelődjenek.
– Elvesztem! – sírta. – És elveszett a tisztelet, ami övezett. – törölte könnyeit varázsköpenyének bő ujjával.
– Mi az a varázslat, mely meghaladta nagy tudásod? – Bence kérdezte és ünnepélyes arcot vágott.
– Mondd el te! – intett Samunak a varázsló. – Nincs hozzá kedvem.
Samu meghajolt, fontoskodó hangon mondta el.
– Gazdám, aki kijelölte utódját a varázslás tudományában, arra a megállapításra jutott, hogy gyorsan teszi ezt. – elhallgatott. – És ez nem sikerült.
Gorgiász, az óriás és Mimóza, a manó jött meg. Fontoskodva léptek be.
– Na, mi történt? Na, mi történt? – kérdezték.
– Mi is most tudakoljuk. – mondta Kamilla.
– Akkor nem késtünk. – nyugodott meg Mimóza. – Pedig az erdő rejtélyes közepéből jövünk.
– Ott hallottuk a hírt. – mondta Gorgiász. – Az okát ott se tudták.
Újra hosszú csend következett, csak Umbulda sírása szakította meg időnként. Egy fiú szaladt be, kora és növése Bencére hasonlított.
– Bácsikám! Bácsikám! – ment Umbuldához. Láttam a madarakat, akik most bújtak ki a tojásból.
– Na, ő lenne az én varázsló utódom. – ültette a fiút az ölébe Umbulda. – De a tudományom, hogy azonnal tudjon írni, olvasni és számolni, csődöt mondott.
– Majd megtanul mindent. – mondta Gorgiász. – Az élet rendje.
Mimóza nézett körbe és az arcokon látta, hogy megtudva a varázsló sírásának pontos okát, mások is csak rejtélyesen mosolyogtak.
– Umbulda ne siettesd, a dolgoknak rendje van. – Mimóza várta, hogy a jelenlevők helyeselnek.
Az egyetértés moraja nem maradt el. A varázsló csak sopánkodott tovább.
– Nem tudja elorozni azt a sok töméntelen sok varázsigét és még a sárkányok fejét se tudja megszámolni, pedig az a legfontosabb.
– Miért lenne az fontos? – kérdezte Nagyfülű.
– Ó, te ostoba eb, hát a fejek száma határozza meg a varázslat mikéntjét. Az egyfejű, a háromfejű, netán a még többfejűek, mind-mind más és más varázsigét kívánnak meg. – a varázsló most elfeledkezett a sírásról.
A legnagyobb szekrényhez ment. Hatalmas könyvet vett ki, alig bírta az asztalhoz vinni. Körbeállták az asztalt, Kamilla nemes egyszerűséggel csak rátelepedett.
– Mi ez? – kérdezte.
– Ez a varázslók könyve. – mondta büszkén Umbulda. – Amit tudni kell a legnehezebb hivatásról, az itt van. – rácsapott a hatalmas könyvre, amelyről por szállt fel. Többen tüsszögtek.
– Hol van írva a háromfejű sárkányról? – kérdezte Mimóza. – Mert ahonnan jövünk, ott sok szó esett róla.
– Ne fessétek a sárkányt a falra, mert… – és az addig csak síró varázsló elmosolyodott.
– Azt beszélik, hogy többen látták az erdőben. – Samu mondta, aki eddig egykedvűen ült a sarokban.
– Te ostoba, miért nem szóltál? – tekerte meg Samu fülét Umbulda. Az sziszegve a fájdalomtól sértődötten morgolódott.
– Mert olyan helyen akarsz varázsolni, ami nem tartozik hozzád, és nem tarozik a varázslás témájába.
– Minden odatartozik. – kiáltott Umbulda és sértődötten kirohant.
– Na, most nem látjuk egy jó ideig. – jött elő Samu a sarokból.
– Baj ekkora nagy? – kérdezte Gorgiász és kicsit magára mutatott.
– Ühüm. – válaszolta Samu és gondolkodott, hogy folytassa a mondókáját.
– Halljuk! – szólt rá Bence. A többiek is helyeseltek és kíváncsian vártak.
– Már az alapok se sikerülnek. – kezdte Samu. – A cilinderből a nyúl, ha kijön, akkor korábban vagy benne marad. – Samu halkan nevetett. – És a kártyát a szájából, így ni – mutatta –, az se sikerül neki.
– Mi lesz, ha igaz a szóbeszéd? – kérdezte Mimóza.
– És jön a sárkány. – fejezte be a gondolatot Gorgiász.
– Ki véd meg bennünket? – sopánkodott Kamilla.
– Az erdő, a kastély, soroljam még? – Samu méltatlankodott.
– Itt a könyv, de nem hat a varázslat. – mondta ki gondolatát Bence.
A csend több mint döbbent volt, aggódó és a félelmet érezni lehetett. Nagyfülű fogai kopogtak az izgalomtól, Kamilla már nem tudott nyugodtan feküdni, futásra kész mozdulattal állt. Gorgiász eszmélt elsőnek.
– Ki néz szembe a sárkánnyal?
Tiltakozó morgolódás támadt.
– Azért ő a varázsló, hogy megvédjen bennünket. – jelentette ki Mimóza.
– Addig maradni kell, amíg nincs helyette más. – csatlakozott Samu.
– Mi lehet a baj forrása? – kérdezte Bence és már válaszolt is saját kérdésére. – Elhagyta az önbizalma, a hite, hogy meg tudja csinálni.
– Elfelejtette. – vetette fel Kamilla.
– A varázslás olyan mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni. – okoskodott Samu.
– Én nem tudok biciklizni. – sértődött meg Nagyfülű.
– Ez csak egy mondás. – simogatta meg Bence az ijedt kutya fejét.
– Akkor jó, ha csak egy mondás. – de még mindig sértődötten.
– Gorgiász! – Te a jelmezbálban sárkánynak öltöztél? – az óriás bólintott. – Menjetek és öltözz be! Mi meg kezelésbe vesszük a bőgőmasinát.
– Kezelésbe? – csodálkozott Mimóza.
– Én értem. – mondta Kamilla.
– Akkor magyarázd el! – szólt rá Nagyfülű.
– Ó, te kutya! Gorgiász megijeszti, és akkor ő előveszi varázserejét és újra hinni fog magában.
Bence elégedetten bólintott.
– Így gondoltam.
– És mi lesz, ha Gorgiásztól, mint sárkánytól világgá fut. – óvatoskodott Nagyfülű.
– Akkor kitalálunk valami mást. – mondta Bence és intett Gorgiásznak, hogy menjenek.
A varázskönyv az asztalon kínálta, hogy megismerjék belőle, kitanulják a varázslás tudományát. Bence olvasni kezdte.
– Varázslatok, miként kell a sárkányt akadályozni, hogy kiszemelt áldozatát utolérje. Hogyan kell falat varázsolni vagy folyót elé teremteni. S így az időnyerés elegendősége… – Umbulda varázsló szólalt meg mögöttük.
– Ahhoz több kell, amit ti terveztek. Nem lehet csak úgy hübelebalázs módra falat varázsolni, vagy folyót fakasztani.
– Akkor mit, hogyan kell? – kérdezte Kamilla.
– Az küldetés. – mondta Umbulda.
– Jól sejtem, hogy a tudáson kívül akarni kell és hinni is benne? – kérdezte Bence.
Választ nem kaphatott, mert kintről sárkányordítás hallatszott.
– Hamar visszatértek. – súgta Nagyfülűnek Kamilla és mindannyian az ajtóhoz rohantak. – kiváló jelmez. Most már értem miért ő nyerte a csoki tortát, az első díjat.
Abban a pillanatban a sárkány egy kisebb fát tépett ki és az ajtó felé dobta.
– Nézd már ez a Gorgiász milyen komolyan veszi a feladatát. – Samu bosszankodott.
Umbulda becsukta a nagykönyvet, két kezét rajta tartotta, fejét lehajtva, valamit mormolt. Bencéék nem értették, hogy mit mond, de a fogadkozás eljutott hozzájuk.
– Nem volt rossz ötlet. – kacsintott Samu.
– Akkor hajtsuk végre. – mondta Bence és indult kifelé.
A meglepetés csak most következett. Két sárkány állt egymással szemben, csodálkozva méregették egymást. Csodálkozás volt a kastély ajtajában, dermedten álló Bencén, Samun. Nagyfülű és Kamilla csak annyit nyögött ki, hogy azt a mindenit.
Umbulda határozott mozdulattal tolta félre az útjából a csodálkozókat.
– Majd én megmutatom… – és amikor meglátta, hogy két sárkányt kell varázslattal futásukban késleltetni, vagy bármiféle békés állattá változtatni, s ezek leggyakrabban békák, mert a régi mesékben is ők szerepelnek a legtöbbet.
– Hát…hát ez nagyon új feladat. – nyögte ki Bence.
– Több mint száz éve vagyok varázsló, de ilyen még nem történt velem. – hebegte Umbulda.
– Sárkányból egy is sok, most meg van kettő. Ez már döfi. – próbált viccelődni Kamilla.
– Én meg azt mondom, hogy futás. – és Nagyfülű futni kezdett.
És nekilendült mindenki, még Umbulda is és most már tudták, hogy ki a Gorgiász sárkány, mert velük tartott. Mimóza éles hangon bíztatta őket. A varázsló nagy kőfalat varázsolt a sárkány elé, aki nagy jajdulással tudatta, hogy a dübörgés az, hogy a feje találkozott a fallal.
– Siessünk, mert ha magához tér hamar itt lesz. – Umbulda sietette őket.
– A folyóra is szükség lesz? – kérdezte Nagyfülű.
– Igen. – intett Samu. – El kell érjük a rétet.
– A rétet? – kérdezte Kamilla.
– Az sárkánymentes övezet. – magyarázta Samu. – Hatalma csak az erdőben van.
A sárkány, amikor feltűnt, már folyó választotta el Bencééktől. Ordítása nevetéssel keveredett, mely még félelmetesebb volt.
– Át akarja repülni. – mondta Umbulda. – Az nagyon veszélyes lenne.
A csobbanást és az esőszerű vízfüggönyt egy dühös sárkány jaj követte, mert a folyó közepéig tartott a lendülete.
A futás gyorsult, Nagyfülű és Kamilla eltűnt Bence szeme elől. Mögötte Umbulda és segédje Samu lihegett. Gorgiászról lehullottak a jelmez darabjai, Mimóza a vállán ült. Bence visszanézett, a fal, a folyó már nem volt, a sárkány nagyon gyorsan közeledett. És Bence már egyedül volt, feltűnt a rét, mely most kísérteties volt. Napsütés, virág, lepkék nélkül. Erőlködött, de lábai nem engedelmeskedtek, érezte a sárkány lángjának forróságát. Sikítani akart, hívni a barátait, akiket már nem látott, hang nem jött ki a torkán. A mező szélén lecövekelt a lába. A sárkány karmai már csapódtak felé, amikor minden eltűnt.

Bence álmosan és izgatottan ült az ágyon. Izzadtsága nemcsak a melegtől volt, az álmot úgy élte át, hogy remegett is. Kicsit kábultan ment ki a teraszra. Nagyfülű ugrálta körbe, Kamilla az ablakpárkányon aludt. Ki se nyitotta a szemét, amikor Bence megsimogatta.
– Aludj csak, fáradt lehetsz ilyen izgalom után.
Nagyfülű, amikor kiörvendte magát, a hűvösbe húzódott és azonnal el is aludt.
– Bence, gyere uzsonna! – hallotta bentről.
Nem érzett éhséget. Kíváncsiság volt benne. Az erdő és a varázskastély, melynek a kicsinyített mását bármikor megnézheti. És a két sárkány meg a sírós varázsló.
– Korai volt, hogy eljöttem. – gondolta és indult be, hogy az uzsonnáját elfogyassza.

BENCE ÉS AZ ARANYHAL

Az éjszaka olyan meleg volt, hogy lehetetlen volt aludni. Álmosan botorkált ki Bence, amikor meghallotta, hogy az utcából a fiúk hangoskodnak.
– Pecázni mennek. – gondolta és indulnak a horgászbotjáért.
– Bence! – kiáltott be Rudi, aki a már összeverődött társaságban a legkisebb volt, de csak addig, míg Bence nem csatlakozik hozzájuk.
Joci ment elől és hangosan magyarázta, hogy mekkora halat fogott, amire senki nem emlékezett, de mindenki úgy tett, hogy minden igaz. Végül is Joci volt a vezér, kimondva vagy kimondhatatlanul.
Az álmosság elszállt, Bence most látta, hogy újra összejött a Peca-csapat. Így nevezték őket, nekik meg tetszett is.
A folyóparton megkezdődött a pecázáshoz az előkészület. A horgokra hamar rákerültek a csalik, a kukacok, a giliszták, kenyérgalacsinok.
A társaság elcsendesedett, de sokáig nem bírták a szótlanságot.
– Joci, ez unalmas. – szólt Dodó.
Joci válaszra sem méltatta, csak fektében mozdult, hogy kényelmesebb legyen a helyzete.
– Ki kéne találni valamit. – gondolkodott hangosan Putyu. – Valami izgalmasat.
A beszélgetés félbeszakadt, mert valaki felkiáltott.
– Kapás van! – de jött a csalódottság, mert csak egy sneci volt, ami repült vissza a folyóba, amint leszedték a horogról.
– Úgy ennék egy kis almát. – mondta szomorúan Dodó.
És ez mint egy varázsszó. Beindult a csapat, Joci köré gyűltek.
– De van ott egy csősz is, a kutyájával. Az a kutya szoktatott le bennünket az alma dézsmálásáról. Most is ott van. – Joci szomorúan állt és várt valami csodára. És a csoda megszólalt Alex személyében.
– Majd én intézkedem. – Alex most is tudálékos volt és titokzatos.
– Na, mit találtál ki? – állták körbe.
– A legegyszerűbb és legrégebbi trükk. – és elment. Mivel semmit nem árult el a Peca-csapat visszasüllyedt az unalomba. Alex gyorsan jött vissza. Kezében zsák és zsák néha mozdult a hátán. A kíváncsiság újra felrázta a csapatot.
– Macska. – mutatott Alex a mocorgó zsákra.
A csapat értette Alex ötletét és nevetett, de előjött a legnagyobb probléma.
– De ki vigyáz a botokra? – kérdezte Dodó?
– Sorsoljuk ki. – javasolta Putyu.
– Ki kell jelölni. – mondta Alex. – Ez legyen a te dolgod.
Joci körbenézett és mikor Rudihoz ért az elvörösödött és felkiáltott.
– Elmondom Terka néninek, hogy a macskáját kutyacsalinak használtátok. – és szinte fuldokolt. Joci hamar döntött.
– Bence a felvigyázó – és, hogy megnyugtassa –, hozunk neked bőven almát, meg amit csak találunk.
És úgy eltűntek, hogy Bence fel se ocsúdott, nézte a horgászbotokat, meg a Peca-csapat hűlt helyét.
De a horgászbotok nem hagyták csodálkozni. Az úszó mozdult, Bence szaladt, hogy a halat el ne hagyja úszni.
– Megvagy! – kiáltott. Egy kis halat emelt ki. A fény játszott a vízen és ő aranyszínűnek látta. Óvatosan fogta meg. Az aranyhal jutott eszébe, aki csodakívánságokat teljesített. A kis hal csak úgy tátogott, de Bence hallani vélte.
– Én csak egy kívánságodat tudom teljesíteni. – mondta a kis hal. Bence majdnem kiejtette a kezéből. Dadogva felelt.
– Nem…nem is tudom. – és csak nézte a kezében ficánkoló halacskát.
És a halacska hangja hirtelen megváltozott. Mélyen és kimérten beszélt.
– Mert te vagy a legeslegjobb pecás. Minden fiú közül. Dobj vissza!
Bence ijedten dobta a folyóba a halacskát és még azt is látta, amit az aranyhalról szóló mesében olvasott. Na de amit ezután látott!
Ahol a folyó kanyart vetett, onnan indult az áradat. Ez az áradat nem víz volt.
Először dinoszauruszok úsztak, szaladtak a vízen, repültek, szinte eltakarták az egész folyót, az ég elsötétedett. A hangok az árnyékok félelmet keltettek.
Hirtelen csend lett, minden a helyére került. Nem sokáig.
Lovagok indultak, onnan, ahonnan a dinók. Díszes öltözetek, zászlók, nagy testű lovak. Szépen csatasorban, fegyelmezetten kaptattak, de ők is vízen. A nehéz páncélosok könnyedén lebegtek a vízen, dicsőséget és hatalmat sugalltak.
A szépség és az erő. Így látta Bence. De ezt is rövid ideig, mert jöttek a mesék hősei.
Piroska és a farkas
Jancsi és Juliska
Pinokkió
A szebbnél szebb királylányok.
A sárkányok kevés, majd egyre több és több fejjel, tüzet okádva, remegést okozó üvöltéssel.
Lovagok tűntek fel…
– Na, így vigyáztál a botokra? – ez a kérdés ébresztette Bencét.
Mire eszmélt a fiúk nem figyeltek, nevettek, egymást túlkiabálva beszélték meg, hogyan kopasztották meg Terka néni macskájának segítségével az almafákat.
– Ilyen kaland száz éve nem volt. – állapította meg Alex. Ő tudálékos volt és a fiúk megszívlelték gondolatait. – Te meg kapsz annyi almát, hogy nem bírod megenni.
Bence amikor beleharapott az első almába, elmosolyodott és újra átgondolta a kalandjait.
– Alexnek igaza van, olyan kaland volt itt, száz éve nem volt. De ez az én kalandom.

.

Képtalálat a következőre: „gyerek rajzok”

Képtalálat a következőre: „gyerek rajzok”

Hozzászólások lezárva.