Novellák

Novellák, elbeszélések

 

Kapható a Libri, Lira, és a Bookline online felületén

 

 

ILLÉS BICIKLIJÉN
FEHÉR FÉNY
ABSCHIED
MÉZESBÁB ÁRNYÉKÁT
AZ UTOLSÓ RABSZOLGALÁZADÁS
AZOK A NŐK

ILLÉS BICIKLIJÉN

Két hete kapta meg a zárójelentést. Ezt az új betegek rezzenéstelen arccal hallgatták, amikor a régiek beszéltek róla. Igen Illésről, aki nem hagyta el a kórházat, csak időnként kiment a városba. Nem lehetett tudni miért, milyen célból.
– Megrendeltem a B52-ket. – mondta Illés suttogva a hetes szobában.
Ott voltak hozzá a legtürelmetlenebbek. Ott mesélt arról, hogy a Duna merre fog folyni egy össznépi-terrorista támadás után. Viseltes, sokzsebes bőrdzsekije mutatta az idő múlását. A zsebei egyre jobban duzzadtak a mobiloktól, napszemüvegektől, lógtak a töltők zsinórjai és a rengeteg golyóstoll. Egyik nap Illés begurult biciklijével. Ami zörgött és félő volt, hogy szétesik. Meg furcsa volt az is, hogy egy kardiológiai osztályon, a folyosón biciklivel közlekednek. A figyelmesek naponta jegyezték meg. – Újabb szekrény telt meg. A kardiológiai rehabon már lomi üzletet lehetett volna nyitni. Az epés megjegyzés: – Ez lomi-rehab. Ahogyan teltek a szekrények, úgy nőtt az undor. A lomoknak már jól kivehető szaga volt. Keveredve a kórház jellegzetes szagával meg az örökké rossz csatorna bűzével. Jobb nem érezni. A hetes szoba új információkat kapott.
– Társra leltem. Jól jár velem a nő. Illés nem ragozta a helyzetet, csak röviden tájékoztatott és már ment is, mert halaszthatatlan dolga akadt. Két nap múlva.- Az nem nekem való. A hetes szoba betegei nem értették mi a nem neki való.- Ez van. – állapították meg. Másnap a betegek közül kérdezte egy rozoga, kicsit bizonytalankodó férfi.
– Mi köze a titkosszolgálathoz? – intett fejével Illés tragacsa felé, mely a teherlift előtti részen parkolt.
Amit meg lehetett tudni. Illés azzal dicsekedett, hogy lakásproblémájával a titkosszolgálat foglalkozik. De ott is probléma lehetett. Illés a kórház férfi mosdójában aludt, széken ülve, a lábat egy rövid műanyag lavórban áztatva. Horkolt is, nem zavarta a penetráns lábszag, mely a bakancsából áradt.
– Jó náthára. – jegyezte meg egy beteg.

FEHÉR FÉNY

Három napja kezdődött, vagy talán régebben. Sokkal régebben. A nap úgy kezdődött, mint máskor. Nem szeretett korán kelni, pedig a kora reggeli álmok kínozták. Soha nem volt nyugtató, szép álom közöttük. Ha kicsit pihentebb volt, beleébredt az álomba, megszakította a valósággal, mely elviselhetőbbnek tűnt. A reggel hozta a szokásos mozdulatokat, készülődést a reflexek működése szerint. És amikor elindult, újra a városba, csak úgy felfedezni valamit, a szomszéddal még megbeszélte az előző nap legjobb eseményeit; ki hazudta a nagyobbat a politikában, milyen sporteredmények voltak, tehát ilyen fontosakat, meg esni fog, vagy nem. Ez megismétlődött naponta. Az utolsó előtti és az utolsó napon is. Még arra is emlékezett, hogy a jegyellenőr mindig úgy fordult, hogy ne lássa, ne kelljen észrevenni. Ez kicsit felháborította és elgondolkodtatta. Miért is? Válaszra nem volt idő, mert az időt nem érzékelve, úgy gondolta hamar elfelejtette a miért és miről is kérdezett. Besötétedett! Éhes lett. A fény………………………. hiánya mellett első igénye a testének. Nem volt fehér vagy éles fény, amiről oly sokan beszéltek. Csak meleg puha feketeség. 

 

ABSCHIED

Az erdő még nem kezdett újra élni. Az idő kellemes volt, lehetett minden padnál néhány percet eltölteni, üldögélni. A kerékpárját a legközelebbi fához támasztotta. A kék hátizsákjából elővette a vodkás üveget, kortyolt és már rakta is vissza, hogy az arra sétálók ne láthassák. Az egyperces csend, nem egy perc volt. Nem tudta és nem is akarta pontosan követni a szokásos emlékezési liturgiát. Liturgia volt a padok felkeresése, a korty ital, most a búcsú liturgiája. Hiába magyarázták, hogy vége, meg azt is, hogy szép volt, jó volt, maradjunk ennyiben. Hülye magyarázat. Ez nem egy jó film volt, amire azt mondjuk, hogy jó volt és szép is volt, de ott a vége felirat. Miért hülye? Mert ha szerelem volt, vagy még most is az, akkor itt nem lehet jó vége, feliratozni meg pláne nem. Ezek a kapcsolatok, szerelmek hordalékkal járnak. Marad a vágy, a keserűség, a hiány, a fájdalom. Nem lehet lebonyolítani, de nem is szabad túllihegni sem. Fáj! Ennyi! Ha költőt idéznénk: „Nagyon fáj!”

MÉZESBÁB ÁRNYÉKÁT

…Elmúlt hatvanéves. Csendesen és emlékezés nélkül. Szinte nyomtalanul. A felesége, a volt felesége hívta fel. Udvarias mondatok, néhány száraz jókívánság. A gyerekei elmaradt jókívánságaihoz már hozzászokott. …Csak az időjárás volt kegyes hozzá. Az évszaknak megfelelőtől eltérő, napsütéses, enyhe idő volt. Nem ment le a műhelybe. Pihenő nap, határozta el hajnali ötkor. Mindig korán kelt, akkor is, ha nem dolgozott; ami ritkán fordult elő, már ötkor megitta első kávéját. Az újságot a konyhaasztalra tette. Ha kevés ideje volt, csak gyorsan átlapozta és délután újra kezdte az olvasást. Félórát adott az újságoknak, hétvégén újra lapozgatta és olvasgatta a lejárt híreken mosolygott, majd összerakta és kivitte. A kuka tetejére tette. Szépen megigazítva. Rendnek kell lenni, úgy gondolta, amikor megigazította, hogy glédában legyenek a lapok. …
Másnap reggel, amikor a kukások jöttek az újságok nem voltak ott. Kíváncsi volt, ki vihette el, de annyira nem, hogy legalább egyszer meglesse. Sokszor töprengett; ki lehet az, aki évtizedeken át figyelte, várta a kirakott újságokat. Olvasó ember; így nevezte. Ebben volt elismerés, értékelés és ismeretlenül is kapcsolat alakult ki köztük. Egy azon irományok alakították vagy ellentmondásra ingerelték őket. …Nő vagy férfi. Egyéb már nem is érdekelte, kora, magassága, hajszíne, családi állapota, etc….

A mai nap szünnap, a szép álmok megvalósításáról, a nem adom fel gondolatokról szólt. Van, amikor be kell ismerni a gyengeségét, a kitartás hiányát. …Gyenge az, aki beismeri a hibákat, tévedéseket? Nem vár éveket, évtizedeket, nem vár az elévülésig. …A nap melegét érezte a hátán. Lassan ment, nem sétált; ő nem tudott sétálni. Fajta kérdése, mondta az anyja, mikor szóba került, hogy mások rohannak, kapkodnak és azonnal mindent. De az anyja tévedett. Igen, tévedett, pedig ő volt az, aki kimondta a végső döntéseket. Matriarcha volt. Erős akaratú asszony. Nagyon erős akaratú asszony. Ő legyintett először az álmodozó fiú rajongására. Vissza a földre mondta és folytatta a napi lélekölő munkáját, ami legyőzte. A hirtelen támadást, ami csak a környezetének volt váratlan, ő nyugalommal fogadta. A szívbaj családi betegség, mondta és végleg elaludt. Talán akkor volt halk és gyenge…

…Ahogyan az embereket kerülgetve, arra gondolt, hogy az anyja nemcsak erős volt, de tudta irányítani őket, bár nem is érzett szeretetet. Az emberekkel szembeni szeretetet gyengeségnek nevezte. Gyenge vagy mint apád, mondta és ezzel mindig lezárta a vitát. Lehetett bármi, szakmai kérdés, szerelmi bánat, de még akkor is apja gyengeségére hivatkozott, ha a bevásárlás után, otthon rájöttek, hogy többet fizettek a valódi árnál. …Lement az utazási irodába, ahol már jól ismerték és csak úgy beszéltek róla, hogy az Öreg, aki utazna, de soha nem fog és új programok megjelenésénél már elsők között ott van. Először idegesek lettek tőle, de az évek múlásával, ha elmaradt volna, a hiánya, hogy egy férfinak, aki érdeklődő és sértő kérdéseket tesz fel; szüksége volt az iroda alkalmazottainak jelenlétére.

…A folyópart, gyerekkorában odament, ha megbántották, most nézte a vizet, számára liturgia volt, ima, a lélek megtisztulása, gyónás. A templomokat az építészeti, művészettörténeti értékükért kereste fel. Csodálattal nézte a legpuritánabb épületeket is, amikor felesége, a volt felesége értetlenkedett, csak annyit mondott, te ezt nem értheted. Ezt majd, amikor válásra került a sor, az asszony a fejére olvasta, még hülyének is nézett, sivította és kiszínezve elmesélte a történetet, amin a Tisztelt Bíróság mosolygott. Volt valami kellemes ostobaság is a monoton gyűlölködő válóperes ügyfelek között.

…Egy kocsi fékezésének csikorgása zavarta meg. A folyópart, már nem a régi nyugodt, békés hely. Amikor azt a vízi hullát megtalálták, már napokig feküdt a part homokjában, ő kamasz volt, csak hétvégén népesedett be a part, büdös volt és borzasztóan felpuffadt a hasa. És a színe messziről is jól látszott, közelre senkit nem engedtek, emléke még mindig rossz érzést vált ki. Benne maradt, mint bokszolóban a jobbhorog. Így próbálta tréfával enyhíteni a rossz emléket.

…Udvariasan köszöntek a fiatal alkalmazott lányok. Olyan kedvesek voltak, hogy az ott lévő üzletfelek kíváncsian néztek a belépő ősz hajú, szerény emberre. Ki lehet ez?, látszott a kérdés, de hamarosan elmúlt érdeklődés. Ő nem hallotta a rövid magyarázatot, mert az tapintatos és halk volt. Gyula úr utazni szeretne, de gyáva és kerületből is alig mozdul ki. Jó fej, mondta a legfiatalabb alkalmazott lány, és én elkísérném. Nevettek. Mint a nagyapámat. Újra nevettek. Az egyik valóban utazni akaró nő, aki Gyula úr korosztályába tartozott hallgatta a fiatalok nevetgélését, és amikor elcsendesedtek és mindenki jól hallhatta, akár egy dramaturgiai bravúr, félhangon mondta:- Olya szomorúság van a szemében, ami nekem is fáj. Ez alatt Gyula úr már újra a forgatagban volt. Neki, ez a közepesnél is gyengébb forgalom már gyötrődést okozott. Állandó menekülésre gondolt. De hová? Az út, az álom, a menedék.

…A műhelyben már nyugodt volt. Az illatok, a szagok, a kemencék melegétől sárgult fala, úgy hatottak, ahogyan ő egyszer megfogalmazta két nap távollét után; mint asszonyölelés a hadifogolynak. Ezen elmosolyodott, mert torznak érezte a hasonlatot. Bár a cinizmus nem volt idegen tőle. Az élete, gyakran érezte úgy, csak így viselhető el. A műhely tiszta volt, így csak ülnie kellett. A megrendelés, amit nem rég nézett át, nem volt sok, még nem kellett a munkát kezdeni. Az alapanyagokat két nap alatt leszállítják, az előkészítésre és sűrítésre bőven van ideje. A holt idő, idők okozták Gyula úrnak a legtöbb gondot. A munka kellett ahhoz, hogy zavarok ne keletkezzenek, minden a helyén maradjon. Ha nem érezte a kovász, a méz, a tészta nyers és sütés közbeni illatát, nem tudott nyugodt maradni, szétesett a gondolkodása. Nemcsak az álmokról feledkezett el, de a hétköznapok működése is megállt. Olykor elfelejtette befizetni a telefonszámlát, meg a többiekből is elszórt néhányat. Ha rakosgatás közben a kezében került, unottan tette félre. És az újságok. Időben a kukára került, néha olvasatlanul. És a könyvek. Azokban a jelölő cédulák maradtak a helyükön. Újabb, fontosabb, netán új és érdekes részekhez nem kerültek. Gyula úr azonban tervezte és próbálta alakítani az álmát. …Húsz éves volt, mikor apja beszédén fáradtságot és a minden mindegy hangot észrevette. Apja egyenletesen épült le. Így állapította meg. A mozdulatai, mintha sietetné a véget. Nem akar már élni, gondolta, amikor egy kemencényi sütemény túlsült és az apja csak legyintett, van ilyen, mondta halkan. Korábban üvöltött, kiszámolta a kárt, a nyersanyagtól, a befektetett munka és az energiaárak pontos felszámolásával.

…Gyula úr takarította az égett mézesbábokat. A kemence mellé húzott egy kukát, ami kinn az újságokat fogadta, hőálló kesztyűvel a kezén dobálta bele a megfeketedett süteményeket. Az égett sütemény illata, mert Gyula úr illatnak érezte, örökké távolodott az agyában. Akként, mint az a vágy, amely már rég benne volt. És húsz éves se volt, sőt még a nagykorúságot sem mondhatta magának, amikor egy lusta, nyári délutánon a család szétszéledt. Mindenki találta valami célt, hogy ne kelljen a malomban otthon ülni. Ő, ahogy egyedül maradt, örült a nagy csendnek és valami végtelen nagy nyugalom ült rá. Ilyenkor még az álmaira sem gondolt, ha lehet egy embernek semmire gondolni, akkor neki ilyenkor sikerült. Mezítláb járkált, egy szál klott gatyában és a vízivás sem a szomjúsága miatt volt, csak úgy unaloműző volt. A rádiót öt-tíz percenként tekerte új állomásra, nem is érdekelte, hogy mi jön belőle. Se a szövegelés és bármely zene szólt nem fogta fel. Amikor a konyhaablakon kinézett, a körfolyosón, szemben Gizi ült egy széke és olvasott. Gizi főiskolára jár, talán tanult, de jobban szemügyre véve, unhatta az egészet. Mozdulatai, ahogyan szoknyáját időnként nagy legyezőnek használta, kivillantak barna combjai. Hallotta, hogy a lány nagy kedvvel jár a Palatinusra tanulni. Ez milyen eredménnyel járt, csak Gizi nagyszájú anyjától lehetett tudni. Kiszúrták a lányomat, mondta, mert neki nincs összeköttetése és hosszan fejtegette korrupt világot, úgy, hogy az egész ház hallja. Így hát Gizi numerára készülhetett, amihez nem volt kedve, ez a konyhaablakból is jól látható volt. Hosszan várta és várta, hogy a legyező újra emelkedjen és a gyönyörködés ezred pillanatában bele…

És már toporogva várta az újabb földöntúli mozdulatot, mikor türelmetlensége és bizsergő ágyéka kiüldözte a körfolyosóra. Nem törődött vele, hogy a szemközt ülő lány észreveszi klott gatyában a feszességet. Aki csak átnézett, a kovácsoltvas csak annyit engedett a szemének, hogy lássa Gyuszkó, csak így nevezte a fiút, rákönyökölve a korlátra őt nézte. Átköszöntek és mosolyogtak, néhány halk mondat. A ház kihalt volt, ilyenkor, aki otthon maradt az aludt vagy a hőségtől félájult állapotban vegetált.

!

AZ UTOLSÓ RABSZOLGALÁZADÁS

         Az ősz késlekedett. A fák lassan hullatták lombjukat. Géza késett a munkából, se így sem sietett, lassította lépteit. Őt nem lehetett lefokozni. A közmunkát csak azoknak találták ki, akiket be akartak vonni a statisztikába.
       Csodálkozott, hogy senkit nem látott a nagy füves-fás részen. Ilyenkor már kapirgálták a leveleket, meg cigiztek és elsírták, de csak a bizalmasainknak a panaszaikat.
       Lelassított, most még kevésbé érezte fontosnak, hogy beérjen és ő is kapjon egy lombgereblyét, hogy ő is nekilásson a föld csiklandozásának.
–     Menjünk csiklandozni! – mondták egymásnak, amikor ki kellett menni és elkezdeni azt a fontos munkát amiben csak a lélek halt meg, sárga levelek összegereblyézését.
       A főépület mögül egy női alak sietett elő. Géza nézte és mozgásából, ami kicsit esetlen volt, meg bizonytalan arra gondolt, hogy Juci az.
–     Hová siet? – nézte és még lassabban ment. Távoltól Juci észrevette, mert integetni kezdett és kiabált, de Géza nem értette s így csak bambán nézett. Juci a közelébe jutott.
–     Rád várunk! – ordította. Gézának fülsértő volt, mert ő eddig csak halkan, suttogva beszélt és ez az erős hang meglepte. A nő más meglepetést is tartogatott. Tiszta volt a nézése. Eddig arról pletykáltak, hogy gyógyszerfüggő és labilis érzelemvilág jellemzi, amiből nem tud kikecmeregni.
–     Beválasztottuk! – ormótlan és torz hang volt Jucitól.
       Géza nyugodtan nézett szét és kérdezett, mert üresnek érezte gondolatait. 
–     Mi történt?
–     Hát nem tudod? – jött az ormótlan hang.
–     Nem. Géza nézte a nőt, aki közben mintha szárnyalna és olyan lelkesedés volt a hangoskodása mögött, hogy a férfi megpróbált lelkesedni. – Fontos történhetett?
       Juci most már háborgott.
–     Fontos? Szégyelld magad? Mi már alakítjuk a történelmet.
       Géza a szíve tájékához nyúlt. Észrevétlenül megmasszírozta. A lélegzetét is szabályozni kezdte.
–     Mi, történelem? Mi alakítjuk. Meg mi csinálunk? – Géza hebegett és aki arról volt ismert, hogy a semmiről is hosszan tudott beszélni, most kuka lett.
–     Fellázadtunk! – és ez most mintha a nagy park fölött visszhangozna. Többször hallgatta Géza és a homloka erősen izzadni kezdett.
–     Fellázadtok? – kérdezte.
–     Te is! – ordította Juci.
       Géza teljesen elerőtlenedett.
–     Mondd el! – kérdte Jucit.
       A nő úgy nevetett Géza tudatlanságán, hogy borzongató volt.
–     Valaki fejbebaszta a munkavezetőt a lombgereblyével.
–     De ki, és miért?
–     Tettes nincs. – nevetett Juci. Nagy az ok. Balról jobbra – a nő mutatta is, széles mozdulattal és nevetett, ami visszhangzott a park felett.
       Géza azon gondolkodott, hogy valóban az volt a lázadás oka, hogy rossz irányba seperték a sárga leveleket. Hallott ő már ennél ostobább dolgokat.
       Ahová Juci vezette, az volt a következő meglepetés. Nagy terem, hosszú asztalok, körötte férfiak, nők, akik folyton vitatkoztak, gesztikuláltak olykor lökdösődtek.
       Nagyon lassan lett csend és fegyelmezett viselkedés. Géza elsőre nem vette észre, hogy ez neki szól. Kíváncsian néztek rá és mintha reménykedés is keveredett volna hozzá. Az arcok ismerősnek tűntek, de Géza nem volt biztos a dolgában.
       Kereste Jucit, de az már távol volt tőle, hol itt, hol ott tűnt fel.
–     Beszélnem kell. – gondolta Géza, de némaság ült rá.
–     Először válasszunk nevet! – ordított egy hang. Most és később is tompított ordításként szóltak a hangok.
–     Spartacus!
–     Hülye! Az elbukott! Még a hullája sem volt meg, pedig keresték.
       Széles röhögés, melyet hirtelen valami félbeszakított.
–     Krisztus, Krisztus, Krisztus. – skandálta egy kis csoport. De
lepisszegték.
       A csalódottság, hogy még egy nevet sem tudnak adni végighullámzott a termen.
–     Mi az életünket akarjuk emberivé tenni, s így lehet megújulunk, humanisták meg egyebek. Nem hangzatosság, lila dumák és fingdarálás a célunk. – keresték ki a hang gazdája, Géza is, de ez az egyszerűség olyan messziről jött, hogy a zavar mélyült.
–     Igaza van! – ordított egy férfi és ez jel volt, mert a terem átvette, de ez is mint minden hirtelen befejeződött.
–     Hirdessünk programot! Na ezt megint felkapták.
–     Elvtársak, bajtársak, testvérek és akik itt vagytok. Döbbent csend lett.
       Egy férfi magasodott fel valami valóságtól eltérő méretekben.
–     Beszédet akarok mondani. Fütty támadt, szemérmetlen tiltakozás az ellen, amit még nem is ismernek.
–     Fogd be a pofád!
–     Elegünk van a süket dumákból!
–     Ez nem a Parlament!
–     Kapd be!
       A durvábbakra nem is akart Géza emlékezni, pedig ő az építőiparban szocializálódott, azaz a káromkodás kötőszó volt, ha a kangörcs rájött, valamelyik épületben, ahol kicsit volt a forgalom, azon gyorsan túllehetett.
        A pasas, azaz egy telt keblű hölgy segítségével beszélni kezdett. A hölgy füttyentett, a teremben csend lett.
–     Számunk 260 ezer. Ez kevés. Ebből még lesznek bizonytalanok, árulók és szembeszegülők. – elégedetlen morgás kísérte. – Aki itt él az tudja.
–     Mit akarsz? – kérdezte valaki.
–     Azt, hogy egyszer már a történelem színpadán legyen száz vagy ötven, de én akár hússzal is elégedett lennék.
–     Nyögd ki!
–     Hogy húsz ember értsen egyet egy olyan helyzetben, melyet háttal állva is kell látni és igaz legyen.
Jött a felhorkanás. Géza nem is értette, hogy miért is kell minden ellen ódzkodni, ami arról is szól, hogy értünk legyen.
–     Beszéljen! – javasolta egy vékony hang.
–     Igen, beszéljen, de ne beszéljen mellé. – ezt már ünnepelték.
–     Beszéljen, de mondjon okosat!
–     Na, ezt még neked sem sikerült. – ugratta egymást két ember.
       Géza most nem tudta a nevüket megállapítani.
       Jött a megszólítás.
–     Elvtársak, bajtársak, testvérek és akik itt vagytok!
       Géza fején a haj alatt összezsugorodott a bőr, hideg futkosott a hátán.
–     Ha már a mindentmondó névválasztás sikertelen volt, pedig az kisügy – szórványos fütty hangzott – akkor mi lesz a sorsügyekkel.
–     Ne pofázz, mondd, hogy mit akarsz, vagy menj az anyádba!
       Többen hurrogtak, nem lehetett tudni, hogy csak a durva beszólásnak szólt vagy általánosan a helyzetet minősítette.
–     Meg kell fogalmazni a követelésünket. Pontosan mit akarunk. – ezt valaki már javasolta.
–     Ez jó! – sikította valaki. – Ő legyen a vezérünk!
–     Nő ne legyen a vezérünk! – na itt újra káosz lett. De most is hamar elhalt a ricsaj és a káromkodás. Ez csak pillanatokig tartott.
       Juci újra előkerült. Géza kérdésére, hogy merre járt nem is felelt csak mondta a magáét.
–     Ezek megint nem a lényegről beszélnek. Duma, duma, duma! És vitatkozott a terem legtávolabbi sarkába.
       Két csapat vitatkozott.
–     Miről megy a vita? – kérdezte Géza.
–     Hallgass bele! – ajánlotta Juci.
       Géza fülelt, de nem kapott értelmet, nem állt össze a két fél véleménye.
–     Nem tudom miről van szó.
       Juci már újra elment, messziről kiáltott.
–     Rakd össze szavakból! – gúnyos volt a vigyora. – A szavak sokat jelentenek.
       Már nem is látta Jucit, bosszús lett, mert úgy érezte, hogy a nő gúnyolódik és hagyja, hogy szenvedjen.
–     Ez egy újabb megalázás.
       De már túl is volt az egészen, inkább figyelte, a szókatyvaszból mi érthető ki.
–     Pénz, pénz, pénz! Kihullámzott a beszédzavarból. Önállósította magát. Valami ultrahangszerűen kezdett működni. Géza füle fájt, amikor elérte a hulláma. Izzadni kezdett majd fázni és remegett.
       Törölte a homlokát és próbálta a fejét forgatni, mintha el akarná kerülni a hangokat, melyek újra és újra dübörögtek, majd visszhangokat lehetett hallani. Ez is elmúlt, mint itt minden.
       A helyzet olyan hirtelen normalizálódott, hogy Gézát ez lepte meg.
–     Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Juci.
       Géza nem tudta miről kellene véleményt mondania, ilyenkor várt, mert úgy gondolta az idő majd segít. Az idő segített, meg Juci.
–     Te lettél a felkelés vezetője. Egyhangú szavazással. Ezt se értette Géza. Hol és kik szavaztak?
       A teremben felálltak az emberek és Géza nevét skandálták. Most vette észre, hogy a terem zsúfolásig tele van. Ismerős és ismeretlen arcok. Ebben a teremben minden váratlanul és érthetetlenül történt.
       Csend lett, fegyelmezetten ültek le a hosszú tárgyaló asztalokhoz. Csak a fő hely maradt üresen, Géza értette, hogy azt neki tartották fenn.
       Kínos csend. Géza köhécselt, zavart volt nem tudta mihez kezdjen. Még nem volt olyan helyzetben, hogy neki kell embereknek megmondani, mit tegyenek?, merre vezet az út? Ilyen nagy gondolatokat várnak most tőle.
–     Ha már fellázadtatok… – elhallgatott, mert érezte, hogy rosszul kezdte. – Fellázadtunk. Elégedett moraj hallatszott.
–     Halljuk a vezetőnket! – csatlakoztak hozzá és mindenfelől jött a biztatás.
–     Meg kell fogalmazni mit akarunk.
–     Nem akarunk, követelünk. – javította ki egy hang Gézát.
–     Igen, követelünk.
       Géza zavart lett, de nem vette észre, hogy más, a jelenlévők közül felfigyelt volna, hogy nem jön ki hang a száján.
       A legfurcsább az volt, hogy újra egymással kezdtek az emberek beszélni, vitatkozni, mintha nem kapta volna meg a szót és nem a legfontosabbról kellene beszélni.
–     A célok kijelölésére hozzunk létre bizottságot. – egy tiszta mondat érte el Gézát a hangzavarban és valami arra emlékeztette, hogy ez az ötlet jó is meg rossz is.
       Kevesebb, értőbb kis csapattal a célok kijelölése egyszerűbb lehet, de a bizottságosdi el is kenheti az eredeti célt.
–     Hozz létre bizottságot, ha nem akarod megtudni az igazat! – mondogatták az emberek, akik a politikusoktól vették át ezt a taszító gondolatot.
       Géza próbált figyelmet kelteni, köszörülte a torkát, kérte az embereket, hogy figyeljenek, de eredménytelenül. Kereste Jucit, hogy segítséget kérjen, de sehol nem látta.
–     Mintha sokkal kevesebben lennénk. – nézett körül és jól érzékelte, hogy az emberek ki-be járkálnak, kis csoportokba beszélgetnek. Néha úgy tűnt viccelődnek.
–     Mi a repedt fasz van? – ordította Géza, de erre sem reagált senki. Arra sem, amikor kiment. Akik mellett elment még szemkontaktust sem talált. El voltak foglalva magukkal.
       Az épülettől távoli padra ült. Keserű lett minden. Köpködni kezdett, mintha így kerülhetné el a hányingert, mely fojtogatta, kínozta.     Az emberek csak foltokba jelentek meg a szeme előtt. A cigik füstjét élesnek látta és érezte a füstszagot, pedig messze voltak tőle. Az elkeseredettségtől előre lógó fejjel ült. Nem érzékelte az időt.
       Furcsa zaj keltette fel a figyelmét. Egy csapat transzparensekkel jelent meg és ütemesen, mintha vezényelték volna őket, ordították a magukét.
       Lassan vált érthetővé a skandálás. „Le az ősszel!”, és „Kevesebb levelet a fákra!”, és „Lassabban nőjön a fű!”      
Ezek a mondatok voltak nagy piros betűkkel felmásolva a transzparensekre. Ezen töprengett Géza, de oly meglepő volt, hogy nem jutott semmire.
–     Mi is ez a…. – és nem tudta megfogalmazni.
–     Jó mi!? – csapott Juci Géza vállára. Ettől Géza élénk lett, felugrott és már készült le……. Jucit, de az megelőzte.
–     Ez még neked se jutott az eszedbe, mi? Elterült a nő arcán a büszkeség, ami oly döbbenetet keltett Gézában, hogy elfelejtett felháborodni, de mire magához tért már Juci a vonulók között volt és a leghangosabban ordította a követeléseket.
       Géza döntő lépésre határozta el magát.
–     Lemondok! – gondolta és indult vissza az épületbe.
       A visszamenetelét mintha észre se vették volna, de ő, ahogyan régen, még a KISZ-ben látta elkezdte mondandóját.
–     Köszönöm a megtisztelő bizalmat, de nem áll módomban a vezetést tovább folytatni. Erre alkalmasabb személy a jelenlevők közt található, aki vezetés célokkal jobban tud azonosulni. Géza beszélt, beszélt.
       A teremben újra és újra cserélődtek az emberek, Géza nem tudta, hogy figyel-e valaki, vagy csak beszélt a levegőbe.        Úgy ment ki, hogy senki nem szólt hozzá. Ettől ideges lett, remegett keze-lába.
       Sípolni kezdett a mobiltelefonja. Felült, a paplan, a lepedő az izzadságtól nedves volt.
–     Mi történt? – nézett körül.
       Lassan eszmélt, hogy elaludt, de ez már gyakori volt, de azokat az elalvásokat nem előzte meg ilyen álom. Zuhanyozás közben újra átgondolta az álmot.

AZOK A NŐK

 

Emma 
Mária
Ancsa
Julcsa

EMMA

Hatan-heten ülték körbe Emmát, aki írt egy novellát és izgatottan várta, hogy felolvashassa. A KISZ-klub egyik dohányzó asztalánál várták a nagy eseményt, kőbányai sörök, hamutartók és egy iskolás füzet, amiben a mű, a nagy mű lett jegyezve. Félix lefojtott fintorral nézett rá, és mint a nagy dumás, húzta az időt, mert nem volt hozzá kedve, hogy Emma novellájáról véleményt mondjon.

Így ismeretlenül, ezt nem Emma irodalmi tehetségéről gondolta, nem számított katarzisra, ha igazat mond valószínű sértés lesz, hazudni meg miért kellene. Persze a jelenlétének is jó oka volt, mert Emma bővérű, nagy természetét ő is ki szeretné próbálni. Erős idomok, nagy mondhatnánk hatalmas mellek és a feneke, ahogy bosszantani szokták, a tábortüzet is eloltaná, ha ráülne. De ez csak erősítette, hogy meghintáztatná magát a szintén erős combok között. Emma kegyeit pazarul osztogatta, de Félix még nem részesült benne, annak ellenére, hogy a lány tisztelte műveltségét és a fiú kellemes modora is kedvére volt, de körültekintően kerülte a helyzetet, hogy ne kerüljön döntés elé.

A múzsák felé fordulást, az írásra vetemedést egy könyvheti kaland indította el. Félix elcsalta a Vörösmarty-térre, könyvböngészésre, ahol áramlott a tömeg és szabadnapos Emma, egyébként gyógyszerész asszisztensként dolgozott, könnyen rá állt, és itt találkozott régi osztálytársával, aki költő lett, megjelent az első kötete és a téren dedikált, és Emmában, a lelkében mély nyomokat hagyott.

A fiúk szerint később a költő is, aki a nyomhagyás közben hülyeségeket beszélhetett, mert Emma őszre, összehozta az első művét. A költő elhagyta, de a múzsa a lányt nem, hogy hol csókolta meg, azt nem tudni; Félix megjegyezése szerint; valahol lent mélyen, mert a nagyon édes lehet.
A nyári könyvhét és a vénasszonyok közti idő hamar ment el. Emma felhívta Félix-t, munkahelyéről, ami egy angyalföldi gyógyszertár volt, hogy engedje meg nevének felhasználását.

–           Mire? – ingerült, türelmetlen kérdés volt, amit Emma nem vett észre, csacsogott tovább.
–           Irogatok és a te neved olyan érdekes, hogy ha nem zavar a főhős, – igen így mondta – a főhőst rólad neveztem el.
Félix ostobának vélte a helyzetet, meg is lepte; ez a csaj hősöket hoz létre; mivé lett a világ és nem figyelt, de igent mondott.
–           Ahogy akarod. – és elköszönt.
És most itt a mű, a főhős történetével a füzetben, akinek ő kölcsönözte a nevét.

Félix kezdett kíváncsi lenni; mi a fene születhetett ennek a nagytestű, vérbő nőnek a fejében? Persze nem tartotta óriásinak, csak az erős idomok váltották ki benne a gondolatot és birtokba vételét laza perverzitásnak gondolta. Iszogattak, rágyújtottak és ment a beszélgetés a semmiről.
A KISZ-klub másik sarkában, átlóban hasonló létszámú társaság hangoskodott, valakinek a születésnapja volt, az ízléstelen viccelődésből arra lehetett következtetni; sokáig eláll a szar. – mondták.
–           Na, mikor olvasod fel a novelládat? – kérdezte Lonci, egy szőke, enyhén közönséges nő, de ki, ha én nem, stílusban. Keresztbe vetett lábait, kissé fél oldalra fordította és megdőlt felső teste jó, belátást engedett a miniszoknyája alá.

–           Én már hallottam, zseniális. – és ezt úgy jelentette ki, hogy ellentmondás nincs, tessék csak meghallgatni és csodálkozni.

A felolvasás vontatottan kezdődött, Emma zavart volt, Félix próbálta elkapni a varázslatos pillanatot, de az csak egyre késett. Lonci megértő, mindent tudó arcot vágott, a többiek az egészből csak Félix nevét értették. Nemtörődömségüket sörkortyolgatással és cigarettázással nyomták el.

Az utolsó mondat után diadalmasan nézett körül Emma és várta a dicsérteket.


MÁRIA
Mária jó kedve olyan természetes volt, mint az évszakok változása. Göndör nevetése még a legmogorvább emberből is mosolyt hozott elő. Nem lehetett rá haragudni, pedig gyakran beszólt nyersen és cserfesen, de szeretni kellett, nem szerelemmel, csak nagy emberi szeretettel. Barna, selymes bőre, feszes melle, kerek feneke, darázs dereka vonzotta a sóvárgó férfi szemeket. Közvetlen természete se engedte közel magához, a férfinép rajzását.

Eszes, vidám megjegyzései helyre igazították a próbálkozókat. Sértő vagy nem sértő volt, amit mondott nem törődött vele, igyekezett egyértelműen fogalmazni.
Nagyszájúsága természetes volt, nem taszítóvá, hanem szimpátiát váltott ki. Előnyére vált.
A szerelem, mely hirtelen érte el, megváltoztatta. A komolyság, a megkomolyodás nem állt jól neki. Őt az emberek a faluban a korábbi Máriának látták, szerették és nem tudtak másképp nézni rá. Viccelődésüknek rossz alanya lett Mária és hirtelen beállt kedélyváltozása.

Nem értették mogorva viselkedését, ha szerelme, József neve került szóba. A tapintat nem működött, a régi viccekre most próbáltak visszavágni. És egyre jobban tetszett a faluban, amikor a leány ingerülten válaszolt és nem értette meg, hogy a jókedv mögött nincs rosszindulat.
Egyre kevesebbet járt az emberek közé. Hiányolták, de az idő múlásával hozzászoktak, hogy a társaság lelke és jókedve távol marad. A kezdeti érdeklődések is ritkultak a távolléte felől, majd elfelejtődtek.

József nem beszélt magukról, szerelmükről. Az egyre sekélyesedő kifogásokra már nem is válaszoltak. József szomorúságát, a figyelmetlen, saját gondjaikkal foglalkozó emberek nem vették észre. Volt elég bajuk.
A megváltozott Mária gyakran keserítette meg szerelmüket. Követelőző és önző lett.

A féltékenység, a láthatatlan méreg éreztette hatását, veszekedésekkel végződött, melyek egyre durvábbak és hangosabbak lettek.
És a villámcsapás!

Mária temetésén az egész falu ott volt. Nagy szomorúság és érthetetlenség kísérte, a szertartást, a pap imáját. Aki, maga dönti el életének befejezését, nem jár egyházi temetése, de a faluban Mária felé irányuló szeretet mértéke fel se vetette ezt a kérdést.

Hosszú ideig mindenféle pletyka terjengett Mária haláláról. Évek teltek el, de újra és újra felvetődött a leány tragédiája. Az emberek próbálták megfejteni a titkot. Keresték, de kézzel fogható magyarázatot nem

ANCSA

A meleg már délelőtt elviselhetetlen volt. Micu olvasott, de a tempó, az élvezet, mert az olvasás nagy örömöt jelentett neki, most gyatra volt. A bátyjától kapott Olcsó Könyvtár sorozat bőven adott kiváló írásokat. A sárga puhapapír kötésű, kisalakú könyvek a lehető, legjobb műveket tartalmazták, már ami Micu érdeklődését illeti. Borítójuk hamar sötétült, majdnem barna lett, a papírminősége nagyon rossz minőségű volt, de ha jót akartak olvasni nem a formára, hanem a tartalomra kell figyelni.

Bátyja, aki már érettségizett, az egyetemre nem vették fel; hely hiány miatt, beállt benzinkutasnak, Salgótarjánban, ahol jól keresett és nemcsak az olcsó, már ami a könyvek árát jelenti, hanem gyorsan szaporodó könyvtárának őrzését Micura bízta. Ez a délelőtt rosszul kezdődött, nagy volt a kedvetlensége, amit nem lehetett csak a meleggel magyarázni; olyan világfájdalom fogta el.

Többször neki fogott, hogy a Krúdy könyvet a „ Podolini-kísértet”-t befejezze. Harminc-negyven oldal neki csak ujjgyakorlat, ahogy mondani szokták, de ha kínlódott, minden okot keresett, hogy letegye a könyvet, a vízivás, a pisilés és bármilyen hang, ha véletlenül elkukorékolta magát egy kakas, kiment a tornácra, kijjebb nem, a meleg visszariasztotta. A klottgatya, ami rajta volt, gumi fűzve a szárába, buggyosan állt rajta.

Anyjának addig könyörgött, hogy varja meg neki, mert nem akarja, hogy a micsodája kilógjon, amikor az árokparton ülve, esténként beszélgetnek az utcabeli lányokkal, ő már úgy érezte, hogy közel van a férfikorhoz. Befejezte a harmadik évet a gimnáziumban és az osztályban már beindult az iskola utáni élet tovább vitele. Hol folytatják egy év múlva, ki mit akar tanulni, dolgozni.

És a jövő felé fordulás volt a legbiztosabb jele, hogy ő a férfikor küszöbére lépett.

A tornác peremén állt, láb ujjai túllógtak, tornáztatta őket. Hátra nyúlt a lapockája felé, megvakargatta, nagyon finom érzés volt, a nap leszárította a pattanásokat, majd a vakargatástól pezsgést érzett.

Ezt a mozdulatot akkor is megtette, ha olvasás közben valamilyen izgalmas részhez ért, és az apja arra is felfigyelt; hogy ha valamire nem tud gyorsan reagálni, nincs azonnali válasz, megvakarja a hátát.

–           Szokj le róla. – hívta fel figyelmét az egyik beszélgetésüknél.
–           Képzeld el, ha felelés közben a táblánál vakarózni fogsz. – és nevettek, mert kapcsolatukat, általában; a beszéljük meg, jellemezte.

Az olvasás rögeszmévé válása, nemcsak a szeretet; hanem a lehetőség is segített, neki nem kellett nyári munkát vállalni, szüleinek nem volt földjük, tehát a saját háztáji művelésre sem volt szükség, szinte teljes szabadságban élt.

Bátyja, aki időnként villámlátogatásokat tett, és mielőtt felszállt a visszainduló távolsági buszra, Micu kezébe pénzt nyomott, ami nagyon megemelte ázsióját, mindig volt zsebpénze. A lányok és a barátok szemében is csodálat látszott, amikor fagylaltozásra hívta őket.

A csütörtöki napon a csendes faluban kihaltság érzetét kelltette. A közeli kisvárosban piac nap van és ilyenkor a falu fele eladni a másik fele meg vásárolni ment. Micu árnyékban, a ház árnyékában kiment a kiskapuig, ezzel is az időt mulasztani. Nézte a virágos kertet, a melegbe kókadozó virágokat és átellenben, három házzal lejjebb Ancsát látta hazasietni, szatyorral a kezében, a boltból jöhetett és sietségét a meleg előli menekülés és mára rá maradt házimunka sokasága is okozhatta.

Micu a tarka, könnyű karton ruhát már látta Ancsán, a ruha a lány mozgása szerint sejttetni engedte formáját, rátapadt a következő mozdulatnál lengén szállt. Micu amikor átment a köves úton, a talpát égette és szúrta a sok kavics, perzselte a nap a hátát. Hűtötte talpát Ancsáék kapujának füves részén, ami árnyékban volt. Nem akart azonnal bemenni, úgy Ancsa szeme elé kerülni, hogy sziszeg a talpa miatt.

–           Szia. – köszönt vagy inkább ordított be a nyitott konyhaajtón. Ancsa reagálása így is visszafogott volt, a tűzhely körül forgolódott.

–           Gyere be! – ő egyszerűen és határozottan mondta, és zavartalanul folytatta munkáját. Még hellyel se kínálta, és amikor elvégezte a munkáját, kevéske szünet volt, a legközelebbi stokira ült, kissé terpesztett lábbal és előtte nagy mozdulattal, a ruhájával hűtötte magát, úgy tette, hogy ha a konyha nincs félhomályban, teljes lett volna a belátás, de ez őt egyáltalán nem zavarta, a későbbi hűtései csak annyiban változtak, hogy hosszabban tartotta magasan a ruhát, mielőtt legyezett vele.

–           Gizi néni? – kérdezte Micu, hogy zavarát fedezze, mert a kivillanó női combok zavarba hozták.

–           Nyíregyházán. – megállt, a fiú felé fordult, kicsit felháborodottan folytatta. – Az egész falu tud róla, már hetek óta. – sunyin elmosolyodott, gyanakodni kezdett Micu átjövetelének céljáról.

–           Hu, de meleg van itt. – és indult ki a tornácra, legyezve magát és mintha véletlen lenne hozzá dörgölődött a fiú karjához, akiben beindult a bizsergés. A lócán ülve Micu kezdte a beszélgetést.

–           Anyám piacon van.

–           Bandizik. – Micu arca vörös lett. Mindketten tudtak és hallottak a pletykáról, ami talán nem is pletyka, hanem színtiszta valóság. Csak Micu így szemtől szembe nem találkozott az igazsággal. Bandi, Micu anyjánál jóval fiatalabb jóképű férfi, talán az orra egy kicsit nagyobb a szokásosnál; a gyors piacozás után együtt töltötték néhány órát, és mivel Bandinak volt oldalkocsis motorja a Keresztig elfuvarozta. A Kereszt az utolsó egyenes szakasz a falu vége előtt, ott még diszkréten elbúcsúzhattak és gyalogosan gyorsan haza lehetett érni.

Vagy még sem volt diszkréció?

Mert a faluban szinte mindenről tudtak. Micu apja tudta vagy nem, gyávaságból vagy tapintatból nem említi, vagy neki is van elég vaj a fején; erről a diáklányok tudnának mesélni, nem tudni miért, de ezekről otthon nem esett szó.

Az izgalom előhozta a vakarózást. Ancsa észrevette a hirtelen mozdulatot és közel hajolt Micu hátához.

–           Nincsenek pattanásaid. – nevetett jóízűen. – Sokat jársz a pajtába?

–           Micut elöntötte a szégyen, jól értette a célzást. Jocó, Ancsa vőlegénye, aki most katona, mesélhetett a pajtáról. Nem tudta mennyire részletesen, de a maszturbálásokról Ancsa tud.

–           Na, ne pirulj el, Jocó mondta, hogy minden fiú csinálja. Ilyen a férfi természet. – és újra csengett a nevetése, és amikor felállt, hogy visszainduljon a konyhába; nem véletlenül, végig simogatta a klottgatyát, a félig már működő fütyköst, ami most Micut letaglózta. Nem tudta, mit tegyen, a bizonytalanságát nehezen legyőzve indult Ancsa után, aki már a stokin ült, az arcán már nem volt közömbösség, mintha feszült lenne, hogy most, amit elindított; nem hiba volt és összpontosítva figyelt a toporgó fiúra. Szó nélkül; határozott mozdulattal ültette le Micut bal térdére és mire eszmélt volna, mér Ancsa nyelve járt a szájában, keze a klottgatyában.

Micunak, a megismerés, amit oly sokszor elképzelt, hogy milyen lehet az éles helyzet, amiről álmodozott, most megtudhatta, azon okból, hogy Ancsának szüksége volt Jocó pótlására. Rég volt itthon és most nem volt a közelben leskelődő szem; a türelmes Ancsát is sokszor bosszantotta a vizslató szemek tapintatlansága.

–           Gyere, menjünk be a szobába. A díványra. – irányított Ancsa. – Én ott alszom. – ezeket már suttogva mondta. – Félre húzom az ebédet, nehogy odaégjen. – és már visszafelé menet közben bújt ki a ruhájából és Micu nem is sejtette, hogy alatta még bugyi sincs. Ugyanolyan ügyesen szedte le a gatyát a fiúról és kezei, míg a díványhoz vezette a magáról nem tudó Micut, tapasztaltan irányította, férfiasságát kézben tartva.

És követte a lányt, és eljött a várva várt pillanat. Ami körülöttük volt, megszűnt, Micu évekkel, évtizedekkel utána is próbálta összerakni a forró csütörtök délelőtt minden pillanatát. Abban bizonyos volt, nem tudta a kezdet és a vég közti különbséget. Ancsa elengedte, visszatartotta, folytatnia kellett, és amikor egymás mellett feküdve, lihegve bámulták a mennyezetet és tapasztalat szólalt meg.

–           Most már nem vagy kisfiú. – mélyet sóhajtva mondta Ancsa. Még hullámzott a teste, kezeit hasán pihentette, mintha a tenyerén is akarná érezni a gyönyör utolsó rezdüléseit.

–           Elsőre nagyon is jól sikerült. – valahonnan kockás zsebkendő került elő. – De sok van. – törölte magát. – Rég jártál a pajtában, készültél a mai napra? – Micu még nem tért magához, bámulta a menyezettet és a találkozását az első igaz gyönyörrel, próbálta elhelyezni vagy helyet találni eddigi életének eseményeiben, de ez már új fejezet lesz, ez teljesen megváltoztatja életét.

Ez az idő, aminek nagyságát még megsaccolni sem tudja; teljes valójában megváltoztatta. Lehet, hogy Ancsának van igaza; kisfiúból férfi lett. Ancsa tért vissza a zord valósághoz az édenből, megsimogatta Micu mellkasát, aki félreértve biztatásnak vélte, nem indulni készült, hanem újra közeledett a lány combjai közé.

–           Elég! – szólt rá erélyesen, nevetve Ancsa. – Számolni sem tudtam, hányszor tettél magadévá. – és gyorsan felkelt a díványról, Micu mohón figyelte arányos, szép, feszes testét. – Minden rendben van rajta, mint egy madonnán. – gondolta, és amikor a lány belebújt ruhájába, ő is gyorsan gatyát húzott és már nem is emlékezett otthon, hogy búcsúzáskor köszönt, vagy csak, mint egy vidéki suttyó elhúzta a csíkot. Hazafelé nem érezte a köves út forróságát, sem a kövek éles szúrását.

Végig nyúlt az ágyon, ösztönösen nyúlt a nyitva lefektetett könyv felé, olvasni kezdett, de nem tudta miről van szó. Mély álomba merült és álmodott Ancsáról és a délelőttről, ami hiába volt valóság; álomnak is szép volt.

Ancsa a pléh fazékból a nagy lavórba töltötte a melegvizet, beleállt és lehajolgatva végigmosta testét, hosszan nagy élvezettel tette. Jocóra gondolt, szeretettel és nem lelkizéssel.

Először engedett testének, Jocótól lelkében bocsánatkéréssel; mely követelte a simogatást, dédelgetést és a felszabadító gyönyört. Ő nem tud úgy segíteni magán, mint a fiúk, akik utána jót vigyorognak, nevetnek, és nyugodtan alszanak. Ő szégyellné magát, inkább éjszakákon át, forgolódik, testével a szeretkezés pózaiba fordul, majd megébred, nehezen alszik vissza, az elmaradt gyönyör és az ösztön megnyugtatásának hiánya erősebbé válik.

És ősszel Jocó leszerel a katonaságtól; úgy beszélték meg, a két család, nemcsak Ancsa és Jocó, hogy azonnal megtartják a lakodalmat.

Az öregek mármint a szülők, jól látták, hogy a két fiatalt le kell hűteni, a szerelem és szeretkezés szabadságával; mert még felfalják egymást. Már a jószágok híznak, növekednek a lagzi vacsorájához, jó bor a pincékben és a pálinka is demizsonokban. Otti néni a kocsmáros, megígérte a hordó sör beszerzését. És szerelmeskedés állandó lehet, most Ancsa vérbő telt karcsú, izmos teste igényli és kívánja a testiséget. Olyan, igazán egészséges nő, pedig csak húsz éves, mi lesz; ha a természete kiterebélyesedik.

A történelem közbeszólt, Jocót bevezényelték egy szomszéd ország forradalmának leverésére és megsebesült. A tanácselnök ment ki Jocó szüleihez, hogy közölje a hírt és a telefonon kapott utasítás szerint megnyugtatni kellett őket.

–           Jól van, kisebb sérülés, gondos kezek vigyáznak rá. – és hasonló mondatok, melyek inkább izgalomba hozták a falut, amint elterjedt a hír; eddig csak hadgyakorlatról beszéltek. Jocót azonnal leszerelték és a megyei kórházba, valóban a legjobb ellátásban részesítették, mint civil beteget, még így is jól vigyáztak rá.

A nyár azzal telt el, hogy Ancsa kórházi beszámolót tartott, de a politikai megjegyzésektől elzárkózott. Ezt még akkor hozták tudomására, amikor a tanácselnök behívatta és a haza érdekeire hivatkozva, egyértelműsítette és még a költségekre pénzt utaltak ki neki; csak Jocó gyógyulásáról szabad beszélni.

És Micu megszenvedte Jocó hőstettét, mert sajnálta barátját és elveszette Ancsának azt a kegyét, melynek ismétlését várta. A lány alig fogadta köszönését, átnézett rajta, a falu lányainál próbálkozott, de maradt a pajta és csütörtök délelőtt emléke. Így még nem várta az iskolakezdést, unta az olvasást, nem folytatódott a férfivé válásnak a folytatása, rossz hangulata, kedélyállapota szüleinek is feltűnt. Tapintatos kérdéseikre csak morgással válaszolt. Egy remény tartotta benne a lelket, Ancsa és az újabb találkozás vele. A legközelebbi találkozás, annak ellenére, hogy alig száz méterre laktak egymástól, a karácsonyi éjféli misén történt, amikor szinte egymásnak ütköztek a templom sokaságában.

Ősszel Ancsa és Jocó lakodalma is megvolt, az ifjú párnak a falu másik felében vettek egy kis házat; aminek a bővítéséhez is hozzákezdtek. Jocó sérülése nagyon jól meggyógyult, ha fáradt volt egy kissé húzta a lábát, amelybe a cseh golyó fúródott. A kollégiumból haza látogató Micu anyjától tudott meg néhány hírt a faluban történtekről.

           Varga Julcsát eljegyezték, Majorosék elköltöztek három faluval arrébb, tudod, ahol sok rokonunk van és Ancsa állapotos. – sorolta Micu anyja, a fiú híreket meghallgatta, de nem fűzött hozzá véleményt, már másfelé járt. Kinőtte a falut.

Ezerkilencszázhatvankilencben Micu érettségizett, szülei Pestre költöztek, ami mentesítette az egyetemi kollégiumi élettől.


JULCSA
A baj, a gyűlölködés a Nagybúcsú estéjén kezdődött. A falu ünnepi hangulatba öltözött, kigazolták a házak előtti füves részeket, a járda mellett felgereblyézték az árokpartot is, és persze az emberek is az ünnepnek megfelelően hangolódtak a vasárnapi nagymisére, az ebéd utáni vurstli, körhinta, mézeskalács vásárlás, similabda és a sárgarézzel futatott alumínium gyűrűk, a kedvenc futballcsapat emblémájával. Ment a búcsúban a vásárlás, ilyenkor illett. És este a bál, énekléssel, amiben egymás ugratása, heccelése volt a fő téma. Ilyenkor a barátnők és barátok, nagy nevetések kíséretében, harag veszélye nélkül, elmondták, vagy elénekelték az előző év összes hirigjét, kicsit csúfolódós stílusban.

–           Hallottam szomszédasszony, hogy a fiát kiénekelték Varga Julcsával. – igazította meg fejkendőjét, Anna néni, aki korához képest, húsz évvel öregesebben öltözött, pedig még csak ötven körül járt.

A szomszédasszony, aki meg fiatalosabban öltözött és ez előnyére vélt, még mindig csinos, feszes teste volt, amit nem rejtett el, ápolt külső, a haja a divatnak megfelelően tupírozva. Nem kérdezett rögtön vissza, a banya, mert Anna nénit csak így nevezte háta mögött, szart kavar. Az öregasszony izgatott lett, hogy az első szúrásra nem érkezett kérdés, a már megigazított fejkendőt kibontotta, ráncot gyűrt a füléhez és mérgében nagyon feszesre kötötte.

–           Varga Julcsa mezítláb a réten, nem merte a cipőjét felvenni, Kocsis Pali nem vesz többet néki. – kántálta és két kezét hasán összekulcsolva figyelte Kocsis Pali anyját, aki mély levegőt vett, nagy feszes mellei megemelkedtek, ajkai megremegtek, de jól titkolta idegességét; a vén banyának nem szerez örömöt.

Hallott már róla, hogy fia a nyári estéken gyakran jár az Oncsa-soron, ott, ahol Varga Julcsa lakik öreg szüleivel. Nevelő szüleivel, mert örökbe fogadták, szépen nevelték, a lány elég jól tanult, később fodrász lett. Háta mögött a cserfes lányt „lelenc”-nek nevezték. Szemébe nem mondták, nem nagyon merték.

Egy alkalom, ami kivétel volt és a falu témája lett hosszú ideig; Julcsa bábjátékos vetélkedőn első lett, a második helyezett, Gebeán Margit lelencezte. Julcsa olyan jobb horgot akasztott a sértegető arcára, hogy elöntötte a vér. Nagy botrány lett. A szülőket felrendelte az iskolaigazgató, több órás, zárt ajtók mögötti megbeszélés után Julcsa szigorú, nagyon szigorú szóbeli figyelmeztetést kapott és az ügy hamvaiban elhalt. Az igazgató, aki tekintélyes embernek számított és a régi paraszti, mély bölcsességet ismerve, nem engedte, hogy tengerikígyó legyen egy jobb horogból, melyet egy tizenhárom éves lány adott, a világgal szembeni igazságtalanság nevében. És az se tenne jót az iskolának, ha ügy lenne a járásnál.
–           Az én fiam nem vesz el egy lelencet. – mondta ki Varga Pali anyja, úgy mondta ki, hogy az öregasszony hallja is meg nem is.
–           Egy lelencet nem vesz el. – ezt már sziszegte és mellét még magasabbra emelte az indulat, Anna néni, az öregasszony, hunyorogva figyelte és lelke megnyugodott, elérte, amit akart. Ez a büszke nő ideges lett, de a széltől óvott fiút sikerült besároznia. A tehetséges fiú, akinek nagy jövőt jósoltak a lelenc hálójába került.
–           Én csak azt mondtam, amit hallottam
. – azt olyan gonoszan mondta, hogy Kocsis Pali anyja majdnem megnyugodott; megint a banya gonoszsága, de azért benne maradt és nehezen tudott elaludni. Férjének sem beszélt erről, akit pipogya alaknak tartott, az egész falu is, mert szemet hunyt felesége kicsapongásainak; nem számított a döntéseinek meghozatalában. Dolgozott itt-ott, ahol a felesége akarta, ha változtatott és távolabb vállalt munkát a falu csak rossznyelvűen jegyezte meg.
–           Az asszony akarta és puncit adott hozzá, hogy jó messze menjen Gyurka. – és gúnyos nevetéssel zárták le.
Kocsi Pali anyja nem ment el az esküvőre és érthetően a lakodalomba se. Nem vett részt az előkészületekben sem. Varga Julcsa szülei az illendőségnek megfelelően jártak el. Minden rokont, közeli szomszédot, barátot meghívtak a lakodalomba. A tapintat vigyázott, hogy az ünneplés alatt ne essen szó az anya és fia közötti vitákról. Julcsával a bosszút lihegő, fenyegetőző anya szóba se állt. A falu jól tájékozott volt, mert Pali hazatérte után szinte naponta beindult a vita, anyja és fia között, majd ordibálásig fajult. Durva és ízléstelen volt.
Amit nem tudott Julcsa megbocsátani; a Lelenc; ami gyakran elhangzott és ez volt a legnagyobb sértés.
A helyzet éveken, évtizedeken át sem változott. Az unokák megszületése sem segített. A gyűlölet megcsontosodott. A falu hozzászokott, a résztvevők megkeseredettek.
Ma lesz Kocsis Pali anyjának a temetése. A falu azt találgatja, hogy Julcsa ott lesz-e.
Julcsa nem ment el a háznál tartott búcsúztatásra se, és a temetőt is elkerülte.
A falu elcsendesedett, a temetés után helyre állt a megszokott rend. Hamar elintéződött Julcsa távolmaradásának témája is. És akkor indult el Julcsa koszorúval a kezében a temető felé. Nagyon nehéz lehetett, mert gyakran váltogatta a tartó kezet. Kevesen látták a kihalt faluban, csodálkozásuk nagy volt és gyors lefolyású.

 

copyright©Karda László
Webpage editor© szinhazmedia.hu

Hozzászólások lezárva.